Én egy dolgot tudtam. Túlságosan félek ahhoz a magastól és az ugrástól, hogy ezt ne tegyem meg. Próbált meggyőzni az agyam, hogy ez őrültség, az összes idegszálam a menekülés állapotában volt, de volt egy részem ami azt mondta, hogy ezt most megcsinálom.
Túlságosan félek ahhoz a magastól, hogy ne ugorjak ki a repülőből!
Tisztán emlékszem arra a napra: egy pénteki napsütéses áprilisi nap volt, jelesül a születésnapom. Volt még egy megbeszélésem, de arra már az autóból csatlakoztam be. Székesfehérvár repülőtere felé igyekeztem és folyton az volt az érzésem, hogy a gyomrom alig nagyobb mint egy szem bors. Mármint az őrölt. Nem is tudtam teljesen ott lenni fejben a megbeszélésen, de legalább volt valami ami egy kicsit elterelte a figyelmem. Megérkeztem, aztán kiderült, hogy van még egy órám, az előttünk lévő csapat még csak akkor készülődött a felszálláshoz. Abban az egy órában sétálgattam fel-le, mentem ide-oda, jobbra-balra, más most nem jut eszembe, annyi szent: tébláboltam. Aztán már elkezdtem megnyugodni, mikor szóltak, hogy menjünk öltözni. Emlékszem, volt egy srác, akit elkísért a felesége, és mondta, hogy akkor ő most nem ugrik. Aztán beszélgettünk kicsit, és végül csak feljött, ez égis az az élmény, ami egy életre szól. Ott kezdett para lenni, amikor a repülőbe már be kellett szállni. Szűk a hely, sokan is voltunk, meg hát azért ez nem egy A380-as.
Én egy dolgot tudtam. Túlságosan félek ahhoz a magastól és az ugrástól, hogy ezt ne tegyem meg. Próbált meggyőzni az agyam, hogy ez őrültség, az összes idegszálam a menekülés állapotában volt, de volt egy részem ami azt mondta, hogy ezt most megcsinálom.
A zötykölődés közben szépen megnyugodtam, – kb. 15 perc fölfele az út, 4200m-ig mentünk – és még akkor is béke volt, amikor mondták, hogy 2 perc. Azt az érzést, amikor kinyitják az ajtót, és becsap a 4200m-es hideg szél, na azt soha nem felejtem el. Minden testrészemből kifutott a vér. Most mi lesz??? Mi lett volna. Mindenki szépen kiugrott, a tandemernyőssel odamentünk az ajtóhoz, fejet fel, és ugrottunk. Vagyis beledőltünk a semmibe, de ez már részletkérdés. Én szerintem addig üvöltöttem ameddig ki nem nyitottuk az ernyőt. 😅 De ez nem az a félelemből üvöltős, mindjárt meghalok érzés volt. Azt éreztem, hogy sikerült meghaladnom önmagam, és barátommá tennem ezt az elemi rettegést. Fantasztikus érzés volt!
Valahogy így látom az önismereti munkát is. Haladgatunk az úton, aztán néha szemben találjuk magunkat olyan mély félelmeinkkel, amelyeknél két választásunk van: vagy szembenézünk velük, vagy eltemetjük egy örök életre. Persze számomra ez nem olyan, hogy akkor most azonnal elmegyek és kiugrok. Én nem akkor tettem meg, amikor elkezdtem a magastól félni. Akkor már régen ugrottam volna. De sosem engedtem, hogy ez határozza meg az életem. Együtt éltem vele, éreztem minden magasabb helyen. Azt viszont végig tudtam, hogy eljön a szembenézés ideje. Amikor találkozom a félelmeimmel, szintén van amit egy ideig csak emésztek, vizsgálgatom, megnézem miként az életem része. Számomra a félelmek nem azt jelentik, hogy arra nem megyek, hanem pont ellenkezőleg. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit találok ott. Az, hogy nem ugrok neki minden félelmemnek azonnal, az nem azt jelenti, hogy akkor nem nézek vele szembe, vagy besöpörném a szőnyeg alá.
Ezért jó szakemberekkel együtt dolgozni. Az ugrás során 100%-os bizalomra van szükség, hiszen a szó szoros értelmében rajta múlik az életem. Számomra egy jó szakember olyan, mint a mélybúvárok esetében a kötél: egy ideig magamtól is le tudok merülni, azonban lesz az a pont, amikor jól jön a kötél, és olyankor én tudok belekapaszkodni, nem ő tekeredik rám, és ez nagyon fontos. Ettől lesz az én döntésem. És hát ugye ha már lementem, jó lenne fel is jönni. Mert csodálatos a mélység és a magasság is, de nem tudunk csak ott létezni. És amikor már úgy döntünk, hogy feljövünk, vagy ha úgy tetszik, akkor kiugrunk a repülőből, nem árt épségben földet érni.
Számomra ezt jelenti, a túlságosan félek ahhoz a magastól, hogy ne ugorjak ki a repülőből.
Gyula